TÚZOK (Otis tarda)

A világszerte veszélyeztetett túzok az MME címermadara. Mára közvetlenül veszélyeztetetté vált az intenzív mezőgazdaság okozta kedvezőtlen élőhelyi változások miatt. Mivel magyarországi populációja egyike a legnagyobbaknak, létszáma alapján még van esély arra, hogy fenntartsuk hazai állományát. Az MME által alkalmazott védelmi eljárás a veszélyeztetett fészekaljak mentésétől az élőhelyfejlesztésen át, a mezőgazdasági politika befolyásolásán és a meggyőzésen keresztül minden lehetséges módszert felhasznál egyik legnagyobb testű madarunk megmentése érdekében.

ELTERJEDÉS

A túzok elterjedési területe Marokkótól az Amur torkolatvidékéig nyúlik. Az egykor összefüggő európai elterjedési terület feldarabolódott. A faj Nyugat-Európa legtöbb országából - Spanyolország és Portugália kivételével - kipusztult. A Germán- és a Lengyel-alföld túzokállománya az elmúlt évtizedekben szinte teljesen felmorzsolódott. A század elején a Kárpát-medencében még összefüggő túzokpopuláció élt. Az azóta eltelt időben azonban sok helyről eltűnt, vagy végnapjait éli. Ezek közé sorolható a Balaton melléki, a mezőföldi és a jászsági túzoknépesség. Gyakorlatilag felmorzsolódott a Nagykunság, illetve Csongrád és Békés megyék déli részének állománya. Napjainkban a tiszántúli és az észak-alföldi populációk további felaprózódása és elszigetelődése figyelhető meg. Az utóbbi évek felmérései szerint jelentős állományai csupán a Duna menti síkságon, Dévaványa környékén, a Bihari-síkon és a Hortobágy térségében maradtak fenn.

ÁLLOMÁNYNAGYSÁG
A Kárpát-medencében a századfordulón legkevesebb 12 000 túzok élt. A trianoni határokon belüli állomány létszáma mintegy 8 000 lehetett, amely a II. világháborúig gyakorlatilag nem változott. 1936-ban 7 600, 1941-ben 8 557 példányt számoltak. A háborút követően csak 1969-ben indult meg a rendszeres felmérés. Ekkor 2765, az 1970-es években pedig 3000-3600 példányt számoltak. A drasztikus állománycsökkenés az 1980-as évek első felében volt. 1981-től 3 000 alá, 1986-tól 2 000 alá csökkent az összlétszám. Az 1989-es számlálási adatok 1392 madárról adnak számot. A Túzok Munkacsoport által az utóbbi években végzett áprilisi szinkronszámlálások alapján Magyarország jelenlegi túzokállománya 1200 példányra tehető.

A kisalföldi állomány alacsony szinten stabilizálódott (a hansági felmorzsolódott, a Lajta vidéki viszont növekedett), a mezőföldi kicsiny populáció pedig teljesen megsemmisült. A Duna menti állománynál 1984-től jelentős állománycsökkenés következett be. Napjainkra a fogyatkozás megállt, az állomány alacsonyabb szinten, de stabilizálódott, sőt az utóbbi években növekszik. Az észak-alföldi körzetben (Hevesi-sík és -Borsodi-Mezőség) a drasztikus állománycsökkenés 1977-től mutatható ki. Az elmúlt évtizedben ez a folyamat megállt, és egy kisebb létszámú állomány stabilizálódott, később további csökkenés jelei mutatkoztak. A hazai túzokállomány gerincét alkotó tiszántúli populációknál az élőhely minőségétől függően eltérő tendenciákat lehet megfigyelni. A Csongrád megyei populációk közül például csupán a cserebökényi és a csanádpusztai maradt meg. Szolnok megyében az 1970-es évek elejének csaknem 600 példánya napjainkra 120-ra fogyatkozott. Hajdú-Bihar megye állománya a 1980-as évek közepéig stabil volt, később itt is jelentős állománycsökkenés kezdődött, majd napjainkra stabilizálódott egy alacsonyabb példányszámú állomány. Az utóbbi években egyértelmű emelkedés mutatható ki a dévaványai állományban. Sajnos a jó élőhelyi adottságok ellenére a Hortobágy térségében is fogyatkozás tapasztalható. A Hevesi-sík és a Borsodi-Mezőség túzoknépessége, ugyan alacsony szinten, de a 90-es években stabilizálódott.

VÉDELMI HELYZET
A túzok védelmének első lépése a vadászati korlátozás, majd a teljes vadászati tilalom elrendelése volt, amit 1970-ben követett védetté nyilvánítása is. Jelenleg hazánkban a túzok fokozottan védett madár, a legmagasabb természetvédelmi értékű kategóriába tartozik, ami 1 000 000 Ft. A magyar Vörös Könyv szerint a kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett faj. Az MME által 1999-ben összeállított Vörös Lista alapján magyarországi állománya alapján az ún. sebezhető fajok kategóriájába tartozik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) európai Vörös Listáján szintén szerepel, mint sérülékeny faj.

A magyar túzokvédelem módszere kezdetben a veszélyeztetett fészekaljak mentése, a tojások keltetése, a fiókák mesterséges felnevelése, és egy vagy két lépcsőben történő visszavadítása volt. Ennek megvalósítására 1975-ben létrehozták a Dévaványai Túzokrezervátumot. Mivel gyakorlati eredmények itt nem születtek, ezzel a módszerrel fel kellett hagyni. Az 1980-as évek végétől már lényegesen kevesebb tojás kerül be a telepre, mint korábban, és ma már a felnevelt fiókák természetbe való visszajuttatása is sikeresebb. A hangsúly a szabadtéri és az élőhelyvédelmi megoldások felé tolódott.

Az MME által kidolgozott tojáscserés, illetve az ún. tojásálcázási eljárás kiküszöböli a mesterséges nevelésből és visszavadításból adódó problémákat. Eszerint a veszélyeztetett fészekaljak kikelését védőzóna kialakításával biztosítják. Ott, ahol a körülmények lehetővé teszik, a tojások a tyúk alatt maradnak, ha viszont a jelentős zavarás miatt a fészek elhagyására lehet számítani, akkor azok keltetése mesterségesen történik, de a tojót műtojások segítségével megpróbálják fészkéhez kötni. A mesterségesen keltetett tojásokat közvetlenül a kelés előtt visszahelyezik a vadon élő tyúk alá. Így a csibék már a szabadban kelnek ki és a tojó a természetben neveli fel őket. A módszer rendkívül munkaigényes és viszonylag költséges, de jó eredményeket lehet vele elérni olyan mezőgazdasági környezetben, ahol nincs lehetőség a túzokkímélő gazdálkodás megvalósítására. Az utóbbi években a tojásálcázási eljárással is sikerült jó eredményeket elérni.

Az élőhelyen történő védelem továbbfejlesztett változata a fészkek előzetes felderítése és azok helyének "kijelölése". Ezzel elkerülhető a mezőgazdasági munkák által okozott fölösleges zavarás, és biztosítható az optimális méretű és alakú védőzónák kialakítása. Ebben az esetben nincs szükség tojáscserére sem. A fészek zavartalanságát egyes esetekben őrzéssel szükséges biztosítani. A védelem másik irányzata az élőhelyek védelme. A túzokos élőhelyek közül kezdetben csupán a Dévaványai és a Hansági Tájvédelmi Körzet, a Kiskunsági és a Hortobágyi Nemzeti Park területén lévők álltak védelem alatt. Az elmúlt években az MME a füves élőhelyek védelmére indított programja alapján és javaslatára megtörtént a Pitvarosi-puszták, a Cserebökényi-puszta, a biharugrai, a Mikla-puszta, a Borsodi-Mezőség, a hevesi és a bihari puszták védetté nyilvánítása. A védett területek azonban többnyire csak a dürgőhelyeket foglalják magukba. A túzokkímélő gazdálkodás kompenzációs lehetőség hiányában az ezredfordulón még csak a természetvédelem tulajdonában lévő területeken valósítható meg. A Dévaványán és a Moson-projekt keretében megvalósított túzokkímélő gazdálkodás eredményei azonban kecsegtetőek.

 

 

ÉLETMÓD
Fészkelőterület
A túzok a nyílt területek madara. Egyaránt megtalálja életfeltételeit a füves pusztákon és az extenzív mezőgazdasági környezetben is. A mezőgazdasági területek bővebb táplálékkínálatot, kedvezőbb mikroklímát biztosítanak számára, mint a természetes élőhelyek, ugyanakkor fészkei itt súlyosan veszélyeztetettek. Legkedveltebb élőhelyei a gyepek, a lucernások, a gabonatáblák és ezek tarlói, illetve télen a repceföldek. Az utóbbi években létrejött ugarok is egyre kedveltebb tartózkodási helyei.

Költés
Védelmi szempontból lényeges viselkedési sajátossága az, hogy a párválasztás az ún. dürgéshez kapcsolódik. A dürgés az időjárástól függően március végétől május elejéig tart. Hagyományos dürgőhelyeihez ragaszkodik, azokat évről évre felkeresi. A tojók többnyire a dürgőhely környékén választanak maguknak fészkelőhelyet. Előfordul azonban, hogy akár 10 kilométernél is távolabb fészkelnek. Dürgőhelyének környékén nyugalmat igényel, a háborgatás befolyásolja a szaporodás sikerét. A termékenységet alapvetően meghatározza az ivararány, ami Magyarországon 1:1,2-1,6 (kakas: tyúk) körül alakul. Közel kiegyenlített ivararány mellett is a háremtartás jellemzi madarunkat. Szélsőségesen eltolódott ivararány esetén megnő a terméketlen tojások száma, kedvező esetben viszont a kakasok a költés alatt a tyúkok közelében maradnak, "őrzik" azokat. A tyúkok fészkelésre leggyakrabban a gyepet, a lucernát és az őszi búzát választják. A fészkelőhely kiválasztásában a növényzet magasságának - tehát közvetve a tavaszi csapadékviszonyoknak - van meghatározó szerepe. Csapadékos években a lucernát, szárazabb években a gabonát részesíti előnyben. A fészkelés április legvégétől június közepéig tart, ritkán még augusztusban is találkozni röpképtelen fiókát vezetgető tojóval. Fészekalja általában 2 tojásból áll. Magyarországon évente 70-140 fészekalj veszélyeztetett. Ezek mintegy 30-55%-a megvédhető a természetben a fészek helyén. A kakasok 4-6, a tyúkok 4 éves korukra válnak ivaréretté.

Táplálkozás
A túzok egyaránt fogyaszt növényi és állati eredetű táplálékot. Tavaszi időszakban a kifejlett állatok táplálékában magvak, levelek, hajtások, bogarak, egyenesszárnyúak, hernyók, esetenként kisemlősök, gyíkok, madárfiókák is megtalálhatók. Télen kifejezetten növényevő. Különösen a repce- és a lucernaföldek jelentenek számára kedvező táplálkozóterületet. A fiókák az első két hétben rovartáplálékot fogyasztanak. A növényi táplálék a harmadik héttől válik jelentősebbé számukra.

Vonulás
A Kárpát-medencében élő túzokpopuláció általában nem vonul. A hideg, jeges, havas telek azonban gyakran dél felé kényszerítik. Ilyenkor eljutnak Olaszországba és Albániába is. Az ilyen nagy távolságú kóborlás során gyakran jelentős veszteség éri az állományt.


VESZÉLYEZTETŐ TÉNYEZŐK
Élőhelyet érintő veszélyek

A magyar túzokállomány pusztulásának legfontosabb oka az egyre intenzívebb gazdálkodási módszerek elterjedése volt:
  • A műveletek számának növekedésével fokozódik az élőhelyek zavarása.
  • A vetésszerkezet átalakulásával háttérbe szorulnak a túzok számára kedvező növények (pl. a repcét kiváltja a napraforgó, a búzához képest nő a kukorica vetésterülete, háttérbe szorul a takarmánykeverékek termesztése). Ennek következtében csökken a telelésre, illetve fészkelésre alkalmas területek aránya.
  • Az öntözés terjedése az élőhely szerkezetének megváltozásával (alacsony termetű lucerna vagy búza termesztése helyett előtérbe kerül a magas növésű kukorica és napraforgó) jár együtt.
  • A nagyobb műtrágyaadagok használata miatt homogénebbé válik a növényzet, ami kevésbé alkalmas fészkelőhely számára.
  • A vegyszerezés hatására csökken a rendelkezésre álló táplálék (gyomnövények, rovarok) mennyisége.
  • A gyepek feltörése hagyományos költő vagy dörgőhelyeket semmisíthet meg.
  • A gépi kaszálás, betakarítás, sorközművelés terjedése miatt állandósult a fészekaljak veszélyeztetése.

A privatizáció következményeként az élőhelyek felaprózódása miatt helyenként fokozódik a zavarás.

Egyedeket érintő veszélyek
Régebben a magyar állomány csökkenésében valószínűleg jelentős szerepet játszott a vadászat, amely károsan befolyásolta az ivararányt. Napjainkra ez a veszély gyakorlatilag megszűnt. A fészkeket a kaszálás, betakarítás mellett jelentős mértékben károsíthatja a háziállatok taposása, belvizek és ragadozók (varjúfélék, róka, kóbor kutya) károsítása. A fészkelőhelyeken és a vonulás során az elektromos vezetékkel való ütközés tizedeli őket. Kemény teleken a kóborlókat a dél-európai országokban az illegális vadászat veszélyezteti. Az ónos esőtől röpképtelenné válnak a nagytestű madarak és ezért könnyen áldozatul esnek embernek, ragadozónak egyaránt. Fokozódó veszélyt jelent a rókának a veszettség elleni immunizálása miatt bekövetkező robbanásszerű állománynövekedése.